Søren Kierkegaard (1813 – 1855) dán filozófus, teológus, irodalmi kritikus és költő volt, akinek művei nagy hatással voltak a 20. századi filozófiára, teológiára, irodalomra és pszichológiára. Kierkegaardot gyakran tekintik az első egzisztencialista filozófusnak; azt állította, hogy minden egyén — nem a vallás vagy a társadalom — felelős azért, hogy értelmet adjon az életnek. A hitről: Kierkegaard hangsúlyozta, hogy hinni egyben kételkedni is jelent. Más szóval: ha valaki igazán hisz Istenben, el kell ismernie, hogy a hite kérdéses lehet. Az, aki Istenben kétely nélkül hisz, nem feltétlenül vallásos, hanem hiszékeny, mert a hitnek nincs valódi tartalma személyes elköteleződés és a hiedelmek megalapozása nélkül. Ebben a tekintetben Kierkegaard kiemeli az én fontosságát, amely az önmagunkról való gondolkodáson, az önismereten alapul. A szorongásról: Kierkegaard volt az első, aki az „angst” kifejezést használta egy erős, nyugtalanító félelem leírására. Dánul az „angst” szorongást jelent; ezt a fogalmat később Heidegger, Nietzsche és Sartre egzisztencialista műveiben is megtaláljuk. A szorongás különösen arra utal, hogy a választás szabadsága kétélű: egyrészt a szorongás előfeltétele lehet a bűnnek. Kierkegaard például Ádám döntéséből hozza a szorongás példáját: Ádámnak döntenie kellett, hogy megeszi-e a tiltott gyümölcsöt vagy sem; szabad volt a választásra, mégis megette, és vétkezett. Másrészt a szorongás figyelmeztet döntéseinkre és személyes felelősségünkre, és ezáltal tapasztalata révén önreflektív tudatosságra juttat minket identitásunkról és lehetőségeinkről.
