Martin Heidegger (1889–1976) német filozófus volt, legismertebb műve, a Lét és idő nagy hatással volt a kortárs európai filozófia alakulására.
Az élet értelméről:
Heidegger szerint a metafizika és a lét kérdése elveszett, mivel a metafizikai létezőkről semmit sem tudhatunk biztosan. Ezért Heidegger olyan metafizikai kérdést javasol kidolgozni, amely nem tételez semmit létezőként. A tudomány a létezőkkel foglalkozik, de nem a semmivel. A létezők jelenlétének kerülésével Heidegger így fogalmazza meg a kérdést: „Mi a helyzet ezzel a semmivel?”.
A józan ész a semmit úgy határozza meg, hogy tagadja a létezők összességét. Heidegger szerint azonban a semmi olyasmi, ami benne van a létezők összességében. Ahhoz, hogy hozzáférjünk a semmihez, „a létezők mint egész közepette” kell lennünk. A létezők mint egész feltárulása olyan hangulatokban rejtőzik, mint az unalom és a szeretet. A valódi unalom például az, amikor minden unalmas. Ugyanígy, a szeretet az, amikor szerelmes vagy valakibe, és az egész világ felragyog. Így az unalom és a szeretet egyaránt felfedi a dolgok teljességét, és a semmivel szembeállít minket. Eljöhet egy nap, amikor a jövő bizonytalanná válik, és félelem fog el mindennel szemben. Ennek következtében minden dolog, amihez közömbösek voltunk, felénk fordul. Ebben az összefüggésben a szorongás a nyitottság előtt áll. A létezők egészét tagadásban tárja fel. A semmit tárja fel.
A létezők mint egész elsüllyednek, mert a semmi taszító mozdulata eltolja őket. A semmi azonban nem választható el a létezőktől, inkább a létezőkben és általuk tárul fel. A semmi nemcsak tagad, hanem „semmisít” is. A semmi azt mutatja meg, hogy van valami, és nem egyszerűen semmi. A semmi „semmitelenít”. Más szavakkal, a semmisítés lényege az, hogy „először állítja a Daseint a létezők elé mint olyanokat”. A logikával ellentétben a semmi a tagadás eredete, mivel a „nem” a semmi semmisítéséből származik. A semmisítés folyamata nem valami tőlünk távoli dolog. Benne van az életben. Folyton benne vagyunk ebben a negativitásban. Például ha valaki megmutat nekem egy tollat, a jelenlét köztem és a toll között van. A toll másik oldala felől számomra nincs semmi, de van valami annak, aki a tollat tartja. A semmi semmisítése az olyan be nem teljesült lehetőségekben is megjelenik, amikor egy lehetőség megvalósítása elzár egy másikat. Másként fogalmazva: bizonyos lehetőségek csak azért tárulnak fel, mert másokat elzárunk.
A semmi működése a létben el van vonva előlünk. Mindig önmagunk elé vagyunk vetve. Mivel végesek vagyunk, létünk értelmességét ez a semmisítő működés határozza meg. Amikor életlehetőségeket választunk, a halál felé haladunk, ahol minden lehetőség véget ér. Ez a „transzcendencia” azt jelenti, hogy ki vagyunk vetve a semmibe: előre megsejtjük a lehetőségeket, majd visszahullunk a dolgok közé, a dolgok közé zárva. Így a halál döntő szerepet játszik a létezők időbeliségében, mert döntéseinknek általa lesz értelme. Ha halhatatlanok lennénk, az életünk teljesen értelmetlen volna. Halandóság nélkül döntéseinknek nem lenne tétje, mert minden lehetőség mindig nyitva állna előttünk. Semmi sem volna fontos, mert minden fel van tárva, és semmi sincs elrejtve. A halhatatlan lény szabadsága és önazonossága nem tárulna fel, mivel nem lennének valódi cselekvési lehetőségek. Ha a semmi semmisítése nem menne végbe, nem lenne kapcsolatunk a lét kibomlásával. Nem volna lét mint olyan, és következésképp nem volna a létből fakadó szabadság sem. Ezért az emberi élet leírása mindig hordoz valamiféle normatív jelleget. Önmaga lenni azt jelenti, hogy a saját életedet éled, és te hozod meg a döntéseket. Mivel a halandóságod már most veled van, felelőssé kell válnod, vagyis magadnak kell döntened.
